Mircsi szülinapjára készültünk.
És mivel imád fényképeket nézegetni korábbi történésekről, ezért kitaláltuk, hogy az egyik ajándéka egy doboz lesz, benne 5 fényképalbummal. Évenkénti bontásban az első 5 évének legjobb pillanataival. Amikor a párom előállt ezzel az ötlettel, még nem is sejtettem, hogy a fotóalbumok elkészítése milyen elképesztően jó érzésekkel fog eltölteni.
Inkább csak a rengeteg munkát láttam benne. Hiszen az elmúlt 5 évben kettőnknek együtt volt minimum 5 telefonunk, amikről a képeket össze kellett gyűjtenünk valahogy egy helyre. Ez már önmagában nagy kihívás két technikai analfabétának 🙂 Aztán jött a válogatás a sok száz (ezer?) kép között…
Olyan albumokat vettünk, amibe 40db kép fér, vagyis a rengeteg képből évente 40db-ra kellett leszűkítenünk a nyomtatásra küldendő képek számát. Megosztottuk az éveket: első két év lett a páromé, utolsó két év az enyém, a harmadik évet pedig mindketten megcsináltuk, mert mindkettőnk gépén rengeteg kép tolongott a kislányunk 3. évéről.
Mondanom sem kell, hogy nem 40-40 darab kép került végül kinyomtatásra. Annyira nehéz volt a választás, hogy abban maradtunk, majd eldöntjük, melyik lesz a 40 befutó, ha már előttünk lesznek a képek egyben.
Ahogy nézegettem a képeinket, sorra jöttek elő a jobbnál jobb emlékek. Annyi élmény, amit együtt éltünk meg. Annyi érdekes pillanat. Annyi új tapasztalat, amit egy gyerkőc megélhet az első öt évében. Bizony nem egyszer lett könnyes a szemem.
Éljük napról napra, hétről hétre az életünket, de mennyire kevés időnk van hátranézni… Milyen ritkán tudunk mostanában így megállni, és visszaidézni azokat az elmúlt pillanatokat!
És így telnek el az évek…
Hát múlt héten számunka kicsit megállt az idő.
Rengeteg érzés ragadott magával.
Rengeteg gyönyörű pillanat.
Valami elképesztő hálát éreztem az elmúlt 5 évemért. (Persze a korábbiakért is tudok hálás lenni, de most éppen ez az 5 év jött szembe velem.)
Nem vagyunk ügyes fotósok, és nem szeretjük a beállított képeket sem. Így 95%-ban pillanatképekből áll a válogatásunk, ilyen-olyan minőségben. Viszont az érzelem mindegyikről bőven átérezhető. Ennél több nem is kell talán.
Annyi gondolat kavargott napokig a fejemben. Hogy milyen jó lett volna, ha én is láthattam volna a gyermekkoromat ilyen részleteiben. Hogy mennyi pillanat merül feledésbe, amit nem tudott senki megörökíteni. Hogy mennyire el tudja mélyíteni a szülő-gyerek kapcsolatot az, ha a gyerek a képek által visszidézheti a régmúlt időket.
Gyerekként talán minden ember hordoz kisebb-nagyobb sérelmeket a szüleivel kapcsolatban. Kisebbeket biztosan, még ha már meg is békélt azokkal, akkor sem feledte el talán. Viszont ha láthattuk volna, hogy a szüleink mennyi gyönyörű pillanatot is adtak számunkra, akkor talán ezek a kis sérelmek azonnal el is veszíthetnék valóságtartalmukat. És felváltaná őket a hála érzése.
Ahogy megélem saját gyerekeimmel a felnövekedésük éveit, úgy tudom egyre többre értékelni azokat az érzéseket, gondolatokat, látásmódokat, amiket a szüleimtől gyerekként kaptam. És csak remélni tudom, hogy a töredékét talán át tudom majd adni a saját gyerekeimnek az útjuk során.
Azt látom a képekből, hogy mindketten hatalamas tapasztalat mennyiséget adunk át nap mint nap a gyerkőcöknek. Sőt már a fiam is „tapasztalat átadóvá” vált, pedig még ő maga is részben gyerek. Visszanézve az elmúlt éveinket, megnyugvással tölt el, hogy tartalmas gyerekkort tudtunk biztosítani. És ez többnyire nem is pénz kérdése volt. A szándék számított igazán. Hogy akkor és ott éltünk a lehetőséggel, és megmutattunk érdekes dolgokat az életből.
De amiért ez a megnyugvás nagyon fontos számomra, mert a mindennapokban én sokszor érzem azt, hogy adhatnánk többet, vagy jobbat magunkból a gyerekeink számára. Nem tudom, hogyan és mit, de az érzés mindig bennem motoszkál. Most viszont le tudtam tenni ezt az elégedetlenségemet. És nem, nem bíztam el magamat azért. De tényleg hasznos volt ez a visszatekintés.
Azért is, hogy megláttatta velem saját magunkat kívülről. És kívülről nézve semmin nem változtatnék, minden úgy volt jó, ahogy volt.
Mert igenis legyünk végre kicsit önmagunkkal elégedett szülők.
Ne akarjuk mindig tökéletlennek látni magunkat!
És mit adott még?
Egy teljes délutánt együtt töltöttünk a képek között nosztalgiázva a párommal. Eszméletlen jó program volt! Ami egyébként soha nem jutott volna eszembe magamtól. Telis tele sztorikkal. „Emlékszel, amikor…?”
És persze egyértelmű lehet minden párkapcsolatban, hogy amiket együtt éltük meg, attól erősebbé vált a kapcsolatunk. De visszatekinteni együtt! Ez egy őrületes nagy erőt adott!
És egy új kapocs lett közöttünk.
Amikor kimondhattuk, hogy igen, ez egy csúcsszuper élet, amit együtt tudunk élni.
Közös értékekkel. Boldogan és egészségesen.
És bizony bennem előjöttek a találkozásunk pillanatai, és hogy onnan mekkora utat jártunk már be eddig is.
Pedig az egész délután csak egy fényképválogatásnak indult. „Ezt vegyük ki” – „Nem, az biztosan benne marad”. És így tovább zajlottak a mini „csaták” közöttünk. És végül valami egészen mást kaptunk ettől a pár órától…
Bizonyosságot, hogy az évekkel ezelőtt kitűzött irányba haladunk.