2019. szeptember 8. 05:35
-Feküdjön fel az ágyra.
-Muszáj? Nem bírok feküdni, szétszakad a derekam.
-A ctg-t csak így csinálhatjuk meg, utána felkelhet.
-De meg kellene csinálnunk a beöntést, mert lassan nem lesz erőm elmenni a WC-ig.
-Majd megcsináljuk a ctg után, még van időnk.
-De erőm már nincs. És remélem, hogy időnk sincs már sok. Nem szeretném, hogy sz*rba szülessen szegény gyerek…
-Nyugalom, mindjárt megcsináljuk.
-Mostmár felállok, nem fekszem itt tovább.
-Még maradjon kicsit, készül a ctg.
-Működik egyáltalán? Nem is mutat fájást.
-Most csak a baba szivhangját nézzük, a fájásokkal már nem foglalkozunk, elég ha ön érzi őket.
(-Méretei alapján 9 hetes terhességnek felel meg. Nincs szívhang. Nagyon sajnálom.
-Éreztem, hogy baj van. Két napja úgy ébredtem, mintha nem lennék terhes. Valahogy teljesen elmúlt minden eddigi “tünetem”… Doktor Úr, mondja meg őszintén, van még értelme próbálkoznunk? Vagy inkább felejtsük el a dolgot? Már túl öreg vagyok?
-Nézze, van már két egészséges gyereke. És a terhességek kb 20%-a így végződik az első trimeszterben. Sokszor nem is veszik észre, hoy terhesség volt, betudják egy pár napot késő menszesznek. Szóval ehhez semmi köze az ön korának. Minden vizsgálati eredménye tökéletes. Simán lehet még egészséges gyerekük. Sikerülni fog, higgye el!
Elhittem. Egy héttel későbbre kaptam időpontot műszeres befejezésre (hogy lehet ilyen rideg neve?) Hátha addig “magától távozik” a szervezetemből. Hát ő nem távozott magától. Úgy megyek be a kórházba, mintha egy fogműtétre mennék. Alig várom, hogy vége legyen. Szívtelenség? Lehet. Nem tudom. Csak szeretnék már “üres” lenni végre. Egy hete hordom magamban az élettelen gyermekkezdeményünket. Nem tudom, hogyan kellene éreznem iránta. Borzalom ez az egész. Délután 4-kor léptem ki a kórház kapuján. Teljesen üresen…
Egy hónap múlva egy futóverseny másnapján kiderült, hogy miért nem esett annyira jól a futás. Állok a teszttel a kezemben. Nem éppen felhőtlen az örömöm. Még az előző veszteséget sem tudtam hová tenni. És most újra jönnek a stresszes hetek, kismillió vizsgálat az előzményeink miatt. Aggódás, hogy mi van, ha újra megtörténik a baj… Többször nem lennék már képes átélni. Ez a hatodik terhességem. Eddig “csak” két gyerek élte túl, hogy én lettem az anyja.
Ez lesz életem legutolsó terhessége. Ha ez sem sikerül, akkor fél éven belül maratont futok. Talán ez az egy módja van, hogy túlélje a lelkem a majdnem anyaság minden pillanatát.)
-Egy liter vizet fogunk bejuttatni a belekbe. Annyi a feladata, hogy próbálja meg minél tovább bent tartani. Aztán legalább kétszer menjen el WC-re, de inkább többször. Ha végzett, zuhanyozzon le, és mehet vissza a szülőszobába. Szóljon, ha segítsünk, itt leszek a közelben.
-Köszönöm. Biztosan kell majd a segítség, már szinte nincs egy perc sem a fájások között.
Bevonszolom magam a zuhanyzós WC-be. Az utasítás szerint próbálom bent tartani azt az 1 litert. Közben lemegy néhány fájás. Keresem a jó pozíciót. Azér valljuk be, egy ilyen helyiségben az ember lány inkább csak a wécézéshez tud ideális pozíciót találni. Egyelőre kapaszkodom a wcpapírtartóba. egy ideig ez is megteszi… Már egyre erősebben érzem az ingert. Muszáj wécéznem. Közben megint egy brutál fájás. Össze fogok esni. Nem, azt most nem lehet. Nincs itt senki. Próbálok segítséget hívni, de csak nyögéssel vegyes kiabálás hagyja el a számat. Szavak nélkül. Ááááá! Szerintem meglehetősen hangosra sikerült. De nem jön senki. Kirobban belőlem a belém pumpált folyadék. Na, bravó. Közben már megint egy nyomorult fájás. Így nem lehet wécézni. Ezt mégis hogyan gondolták, hogy én ezt itt egyedül lehozom?! És az a bizonyos kakilási inger is itt van már. Szerintem ez már a toló. Vagy csak a beöntés? Hogy lehet ezek között különbséget tenni egy beöntés után? Hány gyereket kellene szülnöm, hogy legyen egy minimális magabiztosságom a folyamat során? Őrületbe kerget ez a félelem. Valaki jöjjön már! Itt fogok megszülni ezen a klotyón? Sehol senki. Már háromféle folyadék távozik belőlem egyszerre. Mint valami elcseszett horrorfilm. Lassan még hányni is kéne talán, hogy teljes legyen a kép. Undorító ez a egész! Egy csodát készülök éppen világra hozni. És ittragadtam a klotyón. Vérben, magzatvízben és szarban toporogva. Hát akkor talán zuhanyozzunk egyet, kisfiam. Hiszen éltem már meg ennél cifrábbat…
(-Nővérke, úgy érzem, nekem már nyomnom kell. Azt mondta, hogy szóljak, ha már érzem…
-Á, az még túl korai, ez nem hat ilyen gyorsan.
-Higgye el, ismerem az érzést, már szültem háromszor…
-Neeem. Biztos csak kakálnia kell, menjen ki WC-re!
A protokoll szerint bevett Xanax hatása talán, de nem volt erőm ellenkezni vele. Kimentem wc-re. A pocakomban akkor 17. hetében járó “kisfiam” a WC csészéjébe érkezett meg erre a világra. Lógott ki belőlem egy irtóra lerobbant kórházi WC-ben. Láttam az apró kis lila testét. Akkor nem látszott rajta, hogy Down szindrómás és egyéb rendellenességei is vannak. Csak az én apró kisfiam volt…
Apa kirohant a folyosóra. Segítségért üvöltött. Én csak álltam ott a WC felett, zokogva. Lábaim közt lógott belőlem az életképtelen kisfiam. Öklömnyi volt az egész. Csak néztem magam alá. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre érkezett valaki. Elvágta a köldökzsinórt. A kisfiam név nélkül távozott a családunkból. Apukája születésnapján. – 2015. március)
Na, ideje erőt venni magamon! Itt tovább biztosan nem maradhatok. Elindulok. Segítség sehol. Nem baj, megoldom. Erős vagyok, nyugodt vagyok, sokat készültem erre fejben. Itt most minden rendben lesz. A korlátba kapaszkodva vonszolom magam végig a folyosón. CTG-re várakozó kismamák néznek rám szánakozva. Talán most először tudnak hálásak lenni azért, hogy ők császárral szülhetnek. Eszembe jut gyerekkoromból a Delta főcímzenéje. Belül valahogy nagyon röhögök. Valójában meg sírok a fájdalomtól. Készülök összeesni. De erre most nincs idő. El kell jutnom a szülőszobáig. Egyiket a másik után, másikat az egyik után. Ahogy a Legkisebb Ugrifüles mondja a mesében. Lábszáramon közben csordogál a belőlem távozó különböző folyadékok undorító egyvelege. Hát egyáltalán nem illek bele a Legkisebb Ugrifüles sztoriba ezzel a megjelenéssel. A fájások szinte egymásba érnek. Egy steril cuccba beöltözött apuka kolbászol a folyosón. Lelkesen aggódó arccal keres egy nővért éppen. Majd végignéz rajtam, aki épp az Alien egyik statisztájának adom ki magam éppen, és zavarában visszafordul a szülőszobába, ahonnan kijött.
A folyosó végén végre elérem a mi ajtónkat. Apa ledöbbent arccal néz rám, hogy miért mászkálok egyedül (őt nyilván nem engedték oda a beöntéshez, azt hitte jó kezekben vagyok).
Végre előkerült egy hozzáértő valaki, aki azonnal vizsgálni akart. Megint fel az ágyra, és hanyattfekvés. Gyűlölöm már ezt a pózt, mindennél jobban fáj így a derekam.
(Reggel fél nyolc óta fekszem itt. Már kora délután van. Azt mondják, még nem elég erősek a fájások, sétáljak. Próbálok felállni, de nincs erőm. Összecsuklom az ágy mellett. Így marad a fekvés. Embertelen fájdalom. Állítólag még mindig nem elég erős. Mármint nekik nem elég erős. Megint jön valaki. Megvizsgál. Kb negyedóránként kell emiatt beterpesztenem. Az egyik fájdalmasabban csinálja mint a másik. Néha elküldöm őket magamban a picsába. Aztán már nem csak magamban. Rezidensek. Rajtam gyakorolnak, hogy hány ujjnyira. Aztán a szülésznő is megvizsgál. Ő már nem gyakorol, de mégis rettenet fájdalmasan teszi. Aztán jön az ügyeletes orvos. Nem fogod kitalálni, mit csinál: megvizsgál! Miért nem mondjátok el egymásnak a vizsgálat eredményét? Miért kotorásztok bennem egyenként? Legalább tanultad volna meg fájdalommentesen csinálni.. Kérem a következő epidurális adagomat. Nincs több. Miért nincs? Mert mostmár a tolófájások jönnek, azt éreznie kell. És elkezdem érezni. Már üvöltök is. És még csak most kezdődött el a buli.
Sehol egy óra, nem tudom, mióta nyomkodok itt. De a gyerek még sehol. Egyre több fehérköpenyes gyűlik körém. Amikor nyomok, ők is nyomnak. Engem. A hasamat. Ketten. Két oldalról. Valami szerszám kerül a lábaim közé. Mi az isten az? Nincs erőm kérdezgetni. Üvöltözni bezzeg van. Osztom őket.
-Hogy képzelik, hogy szenvedtetnek?! Császárt akarooook! Most azonnal! Nem halljaaaa?!
-Már bent van a feje a szülőcsatornában. De úgy néz ki, hogy elég nagy feje van és kissé beszorult.
-Kissééé? Mivaaaan? Szedjék már ki belőlem!
-Azon vagyunk, higgye el. Most nyomjon!
Négyen állnak a lábaimnál. Egyiknél a szerkezet. Ketten nyomják a hasam. Ha innen egyszer kiszabadulok, tuti, hogy soha többet nem akarok visszajönni. Négy gyerek??? Na persze. Mekkora egy hülye voltál, amikor ezt megálmodtad magadnak! Ezt az egyet szedjék ki belőlem, és utána mindenki felejtsen el. A világ összes fogamzásgátlóját is beszedem, de még egy gyereket én biztosan nem…
-A rohadt életbe! Itt senki nem ért ehhez a dologhoz? Mégis meddig lesz ott beszorulva a feje?
-Nyomjon!… Kint van!
-És miért nem sír? És miért lilaaaa?
-Nincs semmi baj. Vigyék gyorsan!
-Mi történiiiik? Tiszta lila!
-Mindjárt minden rendben lesz. Csak nyugodjon meg! Készen vagyunk, megvizsgálják őt, és már hozzák is vissza.
És hozták. Az első élő gyerekemet. Mert látjátok emberek: igenis képes vagyok egészséges gyereket szülni. Viktory! – 2002. március)
Megvizsgálnak.
-Négy ujjnyi. Maradjon mostmár az ágyon, mindjárt szülünk.
-Maradok, de akkor most azonnal császározzon meg valaki. Mindegy ki, csak kezdje azonnal. Nem bíííírom ezt a derékfájást tovább.
A doki rámhagyja. Talán már megszokta, hogy minden szülésnél ezzel abajgatom. Persze, mindjárt, csak előbb szülünk gyorsan egyet. És már nyitják is fel az ágy lábtartóit.
-Mi történik?
-Hát szülni fogunk. Azért jöttek, nem? Ha székelési ingert érez, már nyomhat is.
-Hát azt már kb. a beöntés óta érzem. Ha nyomok, akkor bekakálok, az tuti. De már akkor is kakálok, ha nem nyomok. Mondtam, hogy a szar közepére fog megszületni, ha nem csinálunk időben beöntést..
-Ne foglalkozzon most ezzel. Majd én intézek itt mindent. Ha úgy érzi, hogy nyomnia kell, akkor csak nyomjon. Ennyi a dolga. Én majd cserélem a lepedőt, ha kell.
(Egy hatalmas labdán ülök. Apa előre szól, hogy mindjárt jön a fájás. Cuki, ugye? Mintha én nem érezném, hogy jön. De tudom, hogy ez azt jelenti, hogy nem csak jelen van. Hanem velem van. Ettől most teljesen nyugodt vagyok. Nincs fájdalomcsillapítás, mégis jobban bírom mint az előzőnél. Délelőtt még az irodában voltam, este 6 óta pedig ezen a labdán nyomulok.
Megvizsgálnak. Már nem engednek vissza a labdára. Nincs mese, megint kezdődik az ágyon agonizálás. Jönnek az emlékek. Érzem, hogy ebből pánik lesz hamarosan. Próbálom legyőzni. De mintha ezzel az iszonyú derékfájdalommal együtt zúdulna rám. Már megint kiabálok. Szülésznő rámszól, hogy legyek csendesebb, zavarom a szomszéd szülőszobában levőket. Mintha apukámat hallanám. Ő jött mindig a szomszédokkal, ha hangosan hallgattam a zenét. Hát pont leszarom most a szomszéd szobát. És ezt közlöm is hangosan. Akkor becsukom az ajtót, és csak akkor jövök vissza, ha már végzett. Na, ez a nő még biztosan nem szült. Vagy csak szimplán kegyetlen. Szerencsére apa nem hallja ezt a beszólását, így nem tör ki a harmadik világháború. Én meg csak szimplán anyáztam egyet, ennyi azért jár neki.
Mondják, hogy a dokim még a határnál van éppen, most jön haza síelésből. Nem fog ideérni. Síelés? De jó neki! Hány éve is voltam utoljára? És most megint pár évig nem megyek ugyebár. Mit keresek én ezen az ágyon már megint?! Megígértem magamnak, hogy soha többet. Hogy vett erre rá mégis? Á, csodás lesz, tudom. De most baromira nem az. Mindenkit megölnék egy tekintetemmel, aki azt meri mondani, hogy könnyű szülése volt. És hogy ez milyen meghitt dolog. A nagy francokat!
Már látjuk a haját! Megfogja a kezével?
Nem fogom meg. Épp szétszakadni készülök, nem tűnik fel?! Baromira nem érek rá hajat simizni!
Apa jőjjön, nézze meg!
Tényleg ott van, drágám! Már nincs sok hátra, mindjárt végzünk!
Hát nekem már tényleg nincs sok hátra… valaki szedje már ki belőlem!!! Császárt akarok. Most azonnal!
Jaaaj, már megint ez a hülye duma. Minek tolom ezt? Úgysem lesz császár, minden zajlik a maga útján. Ezt hívják szülésnek, tudooood! Megfogadtam, hogy nem lesz hiszti. Nem lesz pánik. Szülni jöttünk, nem üvöltözni.
12 éve szültem. A legtöbb fájó részletre már egyáltalán nem emlékszem. Nyilván így voltam csak képes újra idefeküdni… Hogy lehetett ennyi eszem? miért tudok ilyen könnyen elfelejteni valóban fontos dolgokat?! Meg is érdemlem ezt az egészet.
Kint van a feje! Nézzék! És vörös a hajaaaa!
Apa: Az kizárt! Az szőkeee!
De fasza, hogy nektek most ez a legfontosabb, komolyan! Inkább húzzátok ki belőlem a maradék részét, ha lehetne!
Szuper! Megérkezett a kisasszony!
Miért nem sír? Minden oké?
Minden oké, nyugodjon meg. Apuka jöjjön velünk, rendbe tesszük a lányt, utána hozhatja őt vissza.
Megérkezett a második apró csoda az életembe. Miracle! – 2014. március)
-Nagyon ügyes! Ha úgy érzi, hogy megint nyomnia kell, akkor mindent adjon bele! Már látjuk a haját!
Hogy a francba sikerült kitalálnom, hogy még egy szülést bevállalok??? Ha nem lett volna már elég az a rengeteg történés, ami a méhemben eddig lezajlott gyerektémában, akkor most nesze nekem, itt vagyok újra! Valaki azonnal altasson el, és vegye ki belőlem ezt a gyereket mielőtt végleg darabjaimra szakadok szét!
És már megint ez az átkozott nyomásérzés…Remélem, ezzel most már kijössz végre! Ne kínozz tovább, légysziiii! Nem lesz, aki felneveljen, tuti most halok bele ebbe az egészbe… Szegény kis pöttöm, mit érezhet ebből az egészből odabenn? Segítek, ígérem, a következő nyomásnál még többet beleadok. Meglátod, mindjárt készen leszünk, és átölelünk végre! Meg tudom csinálni. Annyit készültem erre a pillanatra fejben. Nem szúrhatom egy pánikolással! Azzal csak még tovább tartana ez a borzasztó fájdalom. Különben is utoljára fekszem szülőszobában. Életemben soha többet nem jövök ide. Ez mostmár tuti. 43 éves vagyok. Ezzel zárjuk most a családbővítés projektet. Majdnem 19 éve feküdtem először itt.
(És nálatok mi a probléma?
-Összetett fejlődési rendellenesség. Gyakorlatilag belehalna a saját megszületésébe.
-És hanyadik hétben jársz?
-26. De visszadátumoztak 24-re, hogy most itt lehessek. Remélem, pár óra múlva végzünk..
-Ne reménykedj, nekem azt mondták, hogy akár egy napig is eltarthat, és ugyanolyan fájásaink lesznek, mintha élő babát szülnénk.
-Ez most komoly?
Fekszem az ágyon. Végigfut a hideg folyadék a gerincem mentén. Érzéstelenítés. Már több mint 30 órája fekszem itt a szülőszobában. Mellettem a függőny másik oldalán egy 33 hetes kismama. Halott magzattal a testében. Csak azt várom, hogy vége legyen ennek az egész borzalomnak. Tehetetlenül fekszem. Reménytelenül. A hasamban egyre feljebb húzódik a kislányom, aki még csak 26 hete fogant. Minden erejével küzd a saját megszületése ellen. De semmi esélye. Itt, kint mi már meghoztuk a döntést. Nem volt orvos, aki szerint életben maradhatott volna a terhesség végéig. De mi van, ha mégis? Már sosem tudjuk meg. Neki csak ennyi juthatott az “életből”. És nincs több érzéstelenítés. Megindulnak a tolófájások. Életem első szülésélménye. 33 órája vagyunk bent. A szomszéd szobákban sorra sírnak fel az egészségesen világrajövők. Már nem is számolom, hány család lett boldogabb a falakon túl, amióta itt szenvedünk.. Csak zokogva nyomok. Végülő is megszületik végre…
-Megnézhetem?
-Ne nézze meg, higgye el, jobb lesz így.
Elhiszem neki. Lilla egy percet sem élt idekint. – 2001. április)
Szóval tegyem oda magam rendesen. Nehogy már minden szülésem pánikolós kínlódásként égjen bele a tudatomba! Tudom én ezt jobban is csinálni. Csak koncentrálok. Mit is mondott a doki? Max erővel nyomjam. Ennyi a dolgom. Mint egy versenyen, nem igaz? Nem gondolok másra, csak nyomom! Erre készültem hónapokon keresztül. Hogy legjobb tudásomat hozzam itt. És hogy végig bírjam erővel is. Hamarosan célba érünk.
És ebben a pillanatban megvilágosodtam, hogy mit utálok ebben az egészben. A fájdalmon túl persze. Utálom, hogy nem tudom, meddig tart. A versenyen látom a célt. Vagy legalább tudom, hogy mennyi ideig tart, amíg célba érek. Utálom, hogy itt senki nem tudja megmondani, hogy pontosan hányat kell még belenyomnom. Kiszámíthatatlan ez az egész. Tudom, minden nyomással közelebb jutunk a végéhez. De azért mennyivel jobb lenne tudni, hogy még hányszor kell maximális erővel nyomnom! Na, jó! Ne kalandozzunk el. Ez van. Itt ezt nem lehet tudni. Fogadd el. És csak csináld. Ennyi a dolgod. Megint jön. Na, gyerünk akkor, ami a csövön kifér! Mire a két gyerek felébred, már ott legyen a fénykép az sms-ek között a kistesójukról. Gyerünk, haladjunk!
-Nagyon jól csinálja, már kint is van a feje. Nyomjon még egy kicsit, ha tart még az érzés!
2019. szeptember 8. 07:26 Visító sírás.
Pár pillanat múlva egy vékonyka, apró testet tesznek rám. Szinte eltűnik a takaróban. És mostmár biztosan és végérvényesen eggyel többen lettünk! Nem is látom az arcát, csak érzem, ahogy szuszog rajtam. Mindenem remeg, alig bírom megtartani ezt a kis kupacot. Iszonyú fájdalmaim vannak. De végre célba értünk. Az ájulás kerülget. Apa arcán pont az az eufória, mint 5 és fél éve. Csak ezért az egy pillantásáért már megérte. A legjobb döntésem volt. Erős és merész = Medárd.
Jut eszembe: vajon a gyerekek felébredtek már? Gyorsan küldjük el nekik a fotót!