A 15 hónapos náthás lett. Alig aludtunk éjszaka. Fél 6 körül jár már az idő, amikor eszembe jut a tegnapi napom…
Találtam egy papírfecnit, amin apu kézírása volt. 2001-ben, a szülinapján írta. Minden írására ráírta a pontos dátumot. Néha még az óra, percet is😊 Erre csak a dátum fért rá. Mert pici papír volt. Egy színes felírótömbből kitépett papírka. Az írás pedig visszaidézte gyerekkorom és fiatalkorom apukáját. A legjobb önmagát. A legjobb Apukát. A szerető, az alázatos, a magát a családjának kissé túlzottan is alárendelő APUKÁT.
Akivel három hete sírva veszekedtem, hogy költözzön be anyuval együtt az idősotthonba, ahol mindkettőjüket tudják majd napi 24 órában ápolni. Mert már nagyon nagy szükségük volt rá. De ő nagyon nem akarta. Azt mondta, ő otthon akar meghalni…
Aztán nagyon nehezen, de meggyőztük. Hogy anyunak szüksége van rá ott bent. És hogy 56 év után most is maradjanak együtt. Mert nekünk – rengeteg más érték mellett – ezt is tanították, hogy MINDEN körülmények között kitartani egymás mellett. A család mellett. Példaértékű volt számomra az egymás iránti szeretetük.
Ezekre gondoltam ma hajnalban a hintaszékben ringatózva, ahol a kicsinek dúdoltam az altatót. Már potyogtak a könnyeim a tegnapi nap miatt. Amikor a lakásukban pakoltuk össze bátyámmal az emlékeinket, és megtaláltam ezt a papírt. Az apukám 19 évvel ezelőtti gondolatait. Amit szerintem végül senkinek sem adott oda. “Elrejtette” az utókornak az egyik egyetemi diplomájában…
Ekkor elkezd zörögni a kezemen az óra. Valaki hív. Ismeretlen szám.
Ahogy apu írná: Budapest, 2020. december 28. 5 óra 34 perc.
Biztosan téves, valaki félrenyomta a számokat a telefonján. Máskor is volt már ilyen. Kinyomom. Újra hív. Megint kinyomom. Jön egy üzenet: “Kérem vegye fel, az ápoló vagyok.” Azzonal visszahívtam:
“Az édesapja nem ébredt fel ma reggel.”
😥😥😥
Az utolsó beszélgetésünk egy veszekedés volt, amiben a szemére hánytam, hogy “hol van az apukám, aki önzetlenségre, alázatra, szeretetre tanított minket”.
Valahol ott volt még belül, mert végül mégsem hagyta magára anyut. És minden szándéka ellenére beköltözött vele az idős otthonba.
Békésen váltunk el három hete az otthon kapujában. Puszi-puszi. Majd beült a tolószékbe, amit neki hoztak oda. Már alig tudott járni, és azt is csak nagy fájdalmak kíséretében.
“Én itt csak 1 napig maradok.” – mondta.
Mosolyogtunk ezen. Mert őt a poénok éltették, tudtam, hogy viccel😊
De ezen felül itró makacs is volt (pont mint én), ezért aggasztott kicsit ez a mondata.
Végül az “ígért” 1 nap helyett, 3 hétig maradt… De legalább azt még Anyu mellett…
Kettesben maradtak Karácsonyra, az idősotthon falai közé zárva. Látogatási tilalom idején. Távol az otthoni környezettől. Távol tőlünk is. Ezt ő csak 3 hétig bírta. Pedig a kedvemért és Anyu kedvéért megpróbálta…
Szia APU❤️ Mindent köszönök🙏
Égjen Neked a mi legszebb gyertyánk❤️