Hol volt, hol nem volt, talán valahol az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy óvoda.
Ebben az óvodában indult útjára 2017-ben 27 csodálatos hároméves emberpalánta, hogy megismerje a nagyvilágot, a társasági élet csínyát-bínyját.
Picinyke óvodai szobájukat Delfin csoportnak nevezték el, és kaptak maguk mellé két – akkor még idegen – nénit, akik arra a felelősségteljes feladatra vállalkoztak, hogy a következő három évben a fantasztikus felfedezések és tapasztalások világába vezetik majd be ezeket az apró emberkéket. Lefoglalva ezzel a hétköznapi ébrenlétük nagyságrendileg 60-70 százalékát.
Sokuknak első elszakadás volt ez a szülőktől, mások viszont már korábban megkezdték kortársaikkal az ismerkedést. De bármilyen élettapasztalatokat gyűjtöttek is eddigi három évükben, mindannyiuk számára hatalmas változást jelentett az új társak, a kicsiny szoba és a hozzá tartozó udvarrész megismerése.
Ebben a csoportban kezdte meg felfedező tevékenységét Mirabella is, akinek szülei nem véletlenül adták a Csodálatos jelentésű nevet. Tudatos készülődés volt ugyanis bennük. Hiszen viszonylag későn találtak ők ketten egymásra ebben a világban, bár többször is keresztezte egymást sorsuk, sokáig mégsem tudtak egymás létezéséről. Nyilván nem véletlen a sors időzítése: így mindketten a “legjobb” énjüket adhatják immár egymásnak. Kapcsolatuk gyümölcsei számára pedig letisztult értékeket és határtalan, feltétel nélküli szeretetet tudnak már biztosítani.
Mindketten a legjobb tudásuk szerint mindent megmutatnak a kis Mirabellának, amit erősségüknek éreznek, és aminek éppen eljön az ideje a kislány felcseperedése során. Sokszor még a saját tudásukon felül is nyitogatják a világ érdekesnél érdekesebb kapuit a piciny lány számára. Hiszen annyira érdeklődő egyéniség ő. Szivacsként szippantja magába talán még a mindentudást is.
Mirabellát a mese kedvéért nevezzük most Mircsinek.
Tehát beindult a közösségi élet Mircsi számára is 26 kis társával, az Óperenciás-tengeren túli óvoda kapuin belül. Másfél éves kora óta egy 7 fős közösséghez szokott kislány volt ő. Abban a közösségben amíg játszott egy játékkal, addig az csak az övé volt. És abban a közösségben ha bánata volt, átölelték és érző szeretetükkel mosolyt csaltak arcára a csoport óvónénijei. Így az első napokban felmérte a mostani helyzetből adódó lehetőségeket és nehézségeket, a maga kis hároméves módján, és meg is tapasztalta viszonylag gyorsan, hogy ekkora tömegben bizony az ő eddig ismert értékrendjének megvalósítása nehézségekbe fog ám ütközni. De azt is hamar észrevette, hogy lelkének minden gondjával Kriszta nénihez lesz érdemes fordulnia, mert ő bizony beszéli a gyerekek nyelvét, és érti az érzéseiket. Volt ott még egy másik óvónéni is, legyen az ő neve most Manci néni, aki a kislány számára nem tűnt igazán kedves néninek, és egyáltalán nem értette meg őt, viszont annál szigorúbb volt. Így ha elvették Mircsi játékát, vagy megbántotta a kis barátja, csak Kriszta néni tudta igazán, hogy mi is a teendő. Türelemmel meghallgatta és átlendítette az érző lelkű kislányt ezeken a nehéz pillanatokon.
Mircsi mélyen tud szeretni, ő az a típusú kisember, aki nem sok barátot szeretne, hanem amolyan mélyen kötődő, igazi barátra vágyik, akiből elég általában egy is. Ilyen mély szeretettel ragaszkodott az ő kis barátjához. És így szerette ő Kriszta nénit is. Számára ők ketten jelentették az ovit az első évben. Minden nap örömmel ment, amikor Kriszta néni várta őt az ajtóban. És minden nap sírva jött haza, amikor éppen nem játszott vele a barátja.
De egyszer csak feje tetejére állt az ő kis világa. Minden megváltozott a piciny szobában.
Kriszta néni ugyanis nem jött többet. Baba költözött a pocakjába.
A barátja pedig másik csoportba került át.
Még az ég is beborult, összeomlott minden Mircsi érzékeny lelkében, ami számára a biztonságot jelentette ezeken a falakon belül…
Manci néni valahogy még mindig nem találta a hangot vele. Hiányzott belőle a másokat megértő és elfogadó szeretet. Ő inkább csak a szabályokra figyelt. Hiszen a szabályok elsajátítása is hozzátartozott a hétköznapi menetrendhez. Másképpen nem tud együttműködni egy ilyen nagy csapatnyi ovis. De a szabályok pajzsán keresztül ennek a kislánynak szinte lehetetlen volt szeretettel közelítenie ehhez az óvónénihez. Pedig nagyon szerette, amikor Manci néni eleinte az ölébe vette őt. Vagy amikor az ő mesekönyvéből olvasott a többieknek. És azt is büszkén mesélte otthon, amikor Manci néni megdícsérte a csoport előtt. De ezek a pillanatok mintha eltűntek volna egy idő után.
Mircsi lelke naponta többször pattant le Manci néni pajzsáról. És pár nap alatt rémes hellyé vált számára ez a piciny szoba. Nem találta benne a helyét. Nem volt egy csendes sarok, ahol sírdogálhatott volna bánatában, amiért úgy érezte, hogy őt ott már senki sem szereti.
Ezekben a drámaian borús napokban jelent meg egy új óvónéni, Viola, aki bájos mosolyával és óriási lelkével megragasztgatta a kislány darabokra tört szívecskéjét. Viola nénit már lassabban merte közel engedni, hiszen mi lesz, ha megint elveszíti a számára annyira kedves nénit. De a napok múlásával egyre nagyobb biztonságban érezte magát. Viola néni meg tudta adni neki azt a bizonyos biztonság érzést, így most már újra mert barátkozni a gyerekekkel is. Így teltek el az életéből hónapok. Jól érezte magát, voltak barátai és már nem sírva köszönt el az ajtóban. Bár amikor Manci néni fogadta a szüleit a piciny szoba ajtajában, akkor mindig csak panaszokat hallhatott félfüllel, ezért nagy szemekkel és hevesen dobogó szívvel nézett szüleire, szinte segítséget kérve, hogy hagy mondja el ő is, mi is történt aznap.
Viola néni viszont minden délután mosolyogva köszöntötte anyát vagy apát. Minden rendben volt – mondta. Néha persze előfordultak összeveszések, rosszalkodások (ahogy a felnőttek mondják), mint minden más kisember életében. Viola néninél egészen ritkán. Manci néni szerint pedig minden nap.
Majd egy napon hirtelen Viola néni sem jött többet. Egy másik csoportot választott helyettünk – mesélte sírva a kislány a szüleinek. Próbálták őt vígasztalni, hogy Manci néni viszont ott maradt veletek, minden rendben lesz, kicsim. De Mircsi vigasztalhatatlan volt. Hónapokig ismét sírva ment oviba.
Manci néni nem kedves, anya, én őt soha nem fogom szeretni, és tudom, hogy ő sem szeret engem. Ma sem engedte, hogy napos legyek, pedig én következtem, és tudja, hogy nagyon szeretek napos lenni. Mégsem engedte, átültetett másik asztalhoz.
A panaszok mindennapossá váltak.
Az ötéves pici lelke naponta kapta ezután a sérüléseket. Az “én biztos nem vagyok elég jó, ezért engem nem tud szeretni az óvónéni” érzését. Mert Manci néni bizony egyedül maradt ezután a nagy csapatnyi kisemberrel. Az eddigi kedves szobácskából hamarosan már csak külső jelek utaltak a gyerekek jelenlétére. Valóságos kaszárnyává varázsolta a helyiséget az óvónéni egyénisége.
Besegítő óvónénik jöttek-mentek körülötte, egyik sem maradt sokáig, és Mircsi már a nevüket sem akarta megjegyezni. Nemhogy szeretetével ajándékozza meg bármelyiküket is. Hiszen úgysem lehet tudni, meddig maradnak.
A csalódott kislány minden percet élvezett, amit a piciny szobán kívül tölthetett el. És mindent el is követett, hogy az ővele állandóan elégedetlen Manci néni mellől elkerülhessen. Ehhez persze meg kellett tanulnia, hogy hogyan érheti el ezeket a kiváltságokat a viselkedésével. Hiszen mit sem sejtő szülei továbbra is Manci néni jobb megismerésére bíztatták őt. Ezért ő úgy érezte, hogy őt már tényleg senki sem érti meg. Biztosan benne lehet a hiba. Egyre többször mondta szüleinek, hogy őt bizony senki sem szereti már az oviban.
Ahogy teltek múltak a hetek, Mircsi felépítette magának a kis mentsvárait. Imádta például a tornatermet, ahová csak őt vitték le, amikor már a Manci néni féle kaszárnya jellegű “csoportdinamikának ártott”. Imádta az igazgatói irodát, ahol Erika néni kedveskedett vele, mindig adott neki feladatokat és beszélgetett vele, vagy csak rajzolhatott végre nyugodtan. Imádta a logopédiát a nagyon aranyos Fanni nénivel, és alig várta a játékos tornát, ahol a mosolygós Adri néni világába csöppenhetett. És volt neki szerencsére egy felnőtt támasza abban a piciny csoportszobában is, akire sokszor számíthatott. Erzsi néni a három év során, pár hónap kihagyással ugyan, de végigkísérte minden szeretetével ezeket az apróságokat. Nagymamiként simogatta és ölelgette mindannyiukat, mintha a saját unokái lennének. Nála Mircsi mindig vigaszra lelt, amikor Manci néni megengedte, hogy Erzsi néni oldja meg a helyzetet. Mert ő meg tudta oldani. Mindig. Csak egy idő után ez már zavarta Manci nénit, így nem engedte, hogy bárki más megfejtse azt, amit ő nem tudott megfejteni sosem. A kislány lelkét.
És persze volt ott egy Judit néni is, aki izgalmas feladatokat és játékokat játszott vele. No, és reggelente a kapuban a mókás Janó bácsi várta, akivel minden alkalommal elbújtak egymás elől, így minden reggel viccesen indulhatott az ovi kapuin belül.
Anya, én az oviban mindenkit szeretek, csak Manci nénit nem – mondogatta.
Pedig ez a kislány csak egy kis figyelemre vágyott. Meg egy pici szeretetre. Amit korábban megkapott a kedves óvónéniktől. És amit 5-6 apróság Manci nénitől is megkapott szerencsére. A többiek ennek hiányában élték az ovis napjaikat. De nem lehet minden emberpalánta egyforma, ahogy mi felnőttek sem vagyunk egyformák. Volt köztük, akit egyáltalán nem zavart, hogy az óvónéni meglehetősen hűvös vele. És volt, aki teljesen összetört benne. Voltak pont elegen összetörve, hiszen már EGY összetört lélek is több, mint ami beleférhet, ha ilyen pici emberkékről van szó. Akik számára a világ még annyira ismeretlen. És akiknek szülei életük legnagyobb értékét bízzák az óvónénik vigyázó szeretetére. Szóval voltak ők, összetörtek, pont elegen. De ez a történet most Mircsi meséje, ezért csak vele megyünk most tovább ezen a szomorúan alakuló úton.
A hetek múlásával Mircsi sokszor vált “bűnössé” a többi gyerek szemében, hiszen egyre gyakrabban mondta nekik Manci néni, hogy ma Mircsi miatt nem lesz játék, mert rossz volt. És egyre többször kérdezték meg Mircsit a barátai, hogy neki miért lehet a tornaterembe mennie, vagy miért rakhat puzzle-t, amíg nekik aludni kell. Óvónői tudatossággal zajlott ekkor már a pici lány kiközösítése. De az akkor már majdnem hatéves kislány bája és zseniális játékötletei továbbra is magával ragadták társai figyelmét. Szeretett például filmet rendezni, amiben a többiek voltak a szereplők. Ötletekből szinte kifogyhatatlan volt ő.
De Manci néni pedagógiai mellényúlásai továbbra is csak egymást követték, és az általa kezdeményezett fogadóórák száma is egyre szaporodott. Ezen alkalmak mindegyikén főnöknője társaságában magyarázta el Mircsi szüleinek, hogy mit kellene tenniük a “kezelhetetlen” gyermekükkel. Ragaszkodott hozzá, hogy Mircsi mondjon le a délutáni sportfoglalkozásairól, amiket annyira imádott, és az anyukája minden nap vigye haza ebéd után a kislányt, hiszen úgyis otthon van a kistesóval. A kislány szülei értetlenül álltak a kínált megoldás előtt, hiszen ez már a nagycsoport éve volt, rohamosan közeledett az iskola.
Egy másik megoldási javaslat szerint a délutáni otthonlét mellett az is nagyon hasznos lenne, ha kivizsgáltatnák őt, mert szakszerű segítségre van szüksége – mondta. Mircsi szülei nem érezték ugyan a szakszerű segítség szükségét, de titokban még bíztak benne, hogy hatalmas melléfogásai ellenére, az óvónéni mégiscsak érti a dolgát, vagyis valahol a lelke mélyén ő is egy gyermekekhez értő személy. Elvileg ő szakértő. Az “átlagos”, “hétköznapi”, “egészséges lelkületű” gyerekek nevelését illetően. Amilyen ez a kislány is volt.
Mircsi anyukája, pedagógus család sarjaként, azt tanulta gyerekkorában, hogy a pedagógust a szülőknek tamogatniuk kell, mert ezzel teszik a gyereknek a lehető legjobbat. Apukája viszont tudta és érezte, hogy valami mégsincs rendben ebben a dologban. Kíváncsian várták mindketten, hogy a Manci által “javasolt” kivizsgálás vajon milyen pedagógiai módszerekkel fogja gazdagítani az óvónénit. Ezért naivan igyekeztek közreműködni a folyamatban.
Különböző idegen emberek kezdték el nézegetni a kislányt a piciny szobában. Mircsi értetlenül kérdezte szüleit, hogy miért néztek rá olyan csúnyán azok a felnőttek. Ezáltal a helyzet szinte hetente lépett egyre magasabb szintre Mircsi családjának problémaskáláján. Mircsi elkezdett borzasztó fejfájásra panaszkodni, ami jellemzően csak hétköznap gyötörte meg szegényt. Így gyors orvosi vizsgálatokat követően (ahol minden lehetséges orvosi problémát kizártak), az aggódó szülők az óvodában folytatták az érdeklődést, hogy fény derüljön a kínzó fejfájás okára. Az óvónéni panaszai sem múltak, ezért Mircsi szülei megpróbálták megtudni tőle, hogy szerinte mi váltja ki ebből a kedves és érző kislányból, hogy “felnőtteket bántalmazzon, és hasbarúgjon”, ahogy ő fogalmazott. Mert ők bizony még nem látták ilyen állapotban a saját kislányukat, és ez nem történhet meg csak úgy, ok nélkül. És hát valamitől a fejfájás is kialakul a nap folyamán. Nos, kisvártatva meg is érkeztek a kaszárnyavezető néni magyarázatai, melyekből érezhető volt, hogy a kislány “viselkedési problémája” kicsit sem súlyos. Mondhatni valóban teljesen hétköznapi.
Mert hát Mircsi nem akar wc-re menni, amikor a közös wc-zés van, mert neki akkor éppen nem kell pisilnie. Illetve szeretne kimenni kezet mosni, ahelyett, hogy a szalvétát használná. És feltette a lábát az asztalra. Nos, ezeken a válaszokon a szülők igencsak meglepődtek. Elvileg egyik szituáció sem tartozik a szélsőséges viselkedések közé. Egy óvodában talán naponta előkerülő és gyorsan kezelhető probléma lehet ez, hacsak az óvónéni nem a bolhából csinál magának elefántot nap mint nap.
De aztán hamarosan fény derült egy fontos momentumra, Mircsi és óvónénije közös kapcsolatában. Ekkor értették meg teljesen a kislány szülei, és ekkor vették végleg tudomásul, hogy tényleg nincs miben bízniuk. Ez az óvónéni tényleg nem ura az egyébként nem túl nehezen kezelhető helyzeteknek…
Történt ugyanis, hogy Mircsi biológiai órája – közeledvén a hatodik életévéhez – már nem jelzett 13 órakor, hogy alvásidő van. Őt bizony nem fárasztotta le a délelőtti semmittevés és rohangálás a piciny szobában, vagy az udvaron céltalanul. Ő szeretett volna alkotni, szép dolgokat készíteni, de Manci néni csak ritkán hívta őt oda az asztalhoz, ahol a kézműveskedés zajlott, az óvónéni által kedvelt 5-6 kismeber számára. Más gyerekekkel szeret együtt dolgozni – mondta szüleinek sírva, amiért nem tudott elkészíteni valamit, ami tetszett volna neki.
Szóval az alvásidőre visszatérve: a kislány valamilyen renitens módon nem volt álmos ebéd után. A kaszárnya vezetője viszont fegyelmezett fekvést várt el minden nagycsoportostól. Nem kevesebb, mint másfél órán keresztül. Ahogyan ez nehezen menne egy felnőtt ember számára, úgy ment ez nehezen az akkor már majdnem hatéves kislánynak is. És vele együtt több társának is.
Nos, egy idő után az óvónéni, egyéb megoldást nem találván, egy kolléganőjével együtt az ágyban fekvő kislányra RÁÜLVE vagy éppen CSUKLÓJÁT AZ ÁGYHOZ SZORÍTVA próbálta őt az ágyban maradásra kényszeríteni. Mircsi megkérdezte otthon a szüleit: Az rossz viselkedés, ha megpróbálok kibújni alóla? Mert fáj, ahogy rámül.
Anya hirtelen nem jutott szóhoz. És nem az ő kislánya volt az egyedüli, akinél ezt a módszert sikerült kitalálnia Manci néninek.
Nos, ez volt az a fordulópont, ahol Mircsi elkeseredett szülei teljesen reményvesztetté váltak. Az óvónéni minden kétséget kizáróan teljesen elveszítette az önkontrolját. Mircsi felháborodott szülei az óvoda vezetőjétől kértek megoldást az ügyre. Ő sajnos nem tette lehetővé, hogy az óvoda másik csoportjában folytassa kislányuk a hátralévő pár hónapot. Kevésbé felzaklatott módon… Így viszont egyszeriben érthetővé váltak a kislány fejfájásai, és az óvónéni felé tanúsított heves reakciói. Hiszen védekezésre állította be magát.
Minden megváltozott otthon
Mircsi szülei nem álltak ezután az óvónéni pártján. Mert a kislánynak sokkal nagyobb szüksége volt a támogatásukra, mint az óvónéninek. Hiszen ő már úgyis kudarcot vallott. De a kislány lelkivilága még biztosan gyógyítható. Ha érzi, hogy számíthat a szülei segítségére, ha baj van.
Már csak tizenkilenc hét – minden hétfő a visszaszámlálással indult ezután az egész család számára.
Mircsi kis barátai persze továbbra is szerették őt, hiába voltak Manci néni kiközösítő próbálkozásai. És a barátokkal szerencsére könnyebben teltek a kislány fejfájós napjai.
Aztán egyik napról a másikra mindennek vége szakadt, és korona-helyzet lépett életbe. A kislány szaggató fejfájása két nappal az ovi bezárása után végleg elmúlt…
Manci néni online óvónénivé avanzsált, ami hatalmas előnyévé vált, és ügyesen csinálgatta a videókat, persze a zavaró gyerekek társasága nélkül. Így ettől a naptól kezdve már Mircsi és minden eddig perifériára szorult kis barátja is hozzájutott a kézműveskedésekhez és az elvégzendő iskolaelőkészítő feladatokhoz.
A lelkes kislány belevetette hát magát a munkába. Szorgalmasan küldözgette vissza anyukája segítégével a fényképeket az általa készített művekről.
Hetente 4 alkalommal ment reggelente futni, amikor is mindig útba ejtette az oviját és egy-két közelben lakó barátjának a házát. Készített selfie-t, integetett nekik. Azaz csak a hideg, üres falaknak, és továbbfutott. Szerencsére egyszer sikerült így találkoznia Janó bácsival, ami hatalmas öröm volt számára. Majd hazaérve ezeken a napokon, egy mesefilm megnézése után, logopédiát gyakorolt szorgalmasan.
Ebéd után pedig… Tudjátok gyerekek, amikor az oviban az alvásidő van, nos igen, pont akkor! Ez a kislány feladatokat oldott meg, amiket az óvónéni kitett a Facebook csoportban. És még annál is sokkal több feladattal is elkészült a hetek alatt. Lelkesen festett, vágott, hajtogatott és színezett, hogy megmutathassa Manci néninek, milyen ügyesen megold mindent, amit ő ad feladatnak. Még akkor is a szeretetéért dolgozott. Nyilván eredménytelenül.
Majd a korlátozások feloldása után több táborba is alkalma volt elmenni. Minden edző és oktató dícsérettel zárta a napokat. Látszik ugyan, hogy nem minden feladat tetszik neki, de becsülettel végigcsinálta mégis mindet. Nagyon szorgalmas, kitartó, és minden rendben volt vele egész héten – mondták a legutóbbi tábor végén is.
Mircsi szüleinek hatalmas kő esett le a szívükről. Hiszen az utóbbi hónapok minden hétköznapja arról szólt, hogy csak a panaszt hallgatták az óvónéni szájából. Bármi jó történés volt, azt csak Erzsi néni említette meg szép halkan. Manci néni csak a balhékról tudott beszélni. Mindennapos sopánkodása odáig fajult, hogy Mircsi szülei már kezdték elhinni, hogy valami tényleg nincs rendben a kislánnyal. De amikor elolvasták az óvónéni jellemzését, amit erről a csöpp lányról írt össze, akkor rájöttek, hogy itt valóban óriási a baj. Egy olyan felnőttre vannak bízva ezek a csöppségek, aki a saját sértettségén nem tud túllépni. Napi csatározást folytat egy ovis kislánnyal. Nagyságrendileg a “kinek van igaza” kategóriában.
De hogy mesénk végén a Jó elnyerje jutalmát, a Rossz pedig méltó büntetését, ezért bele is kezdek gyorsan a csattanóba.
Mircsi lelke a következetesen felépített szülői igyekezetnek és a korona-helyzetnek köszönhetően már sokkal jobban van. Távol az ovitól, Manci néni nem működő nevelési kísérletei nem tudják már tovább rombolni őt. Így minden egyes nappal erősödik vissza a kis önbizalma. Lelkesen várja az iskolát. Szülei kellő távolságban tartják őt a Delfin kaszárnya vezetőjétől.
A Rossz pedig ezt az írást kapja méltó lelki büntetésnek Mircsi szerető szüleitől.