Anyukám útja

Share on facebook
Share on email
Ő, aki eddig mindig itt volt nekem, most élete utolsó csatáját vívja, egy teljesen merev testbe zárva…

Nyomja a fülemet a maszk. Már igencsak fájó, zsibbasztó érzés. Mintha kicsi lenne rám. Mi a francnak kell ebből kettőt egymásra felvenni?!

Ránézek az ágyon, és hirtelen elszégyellem magam a szánalmas problémám miatt. Még sosem szégyeltem magam ennyire😳

A takaró laposan elterül, mintha már nem lenne alatta test. Csontig lefogyott arcába iszonyú mélyen bevágnak az oxigénmaszkot és az orrába bevezetett szondát rögzítő gumik. Ahogy megigazítom őket, torzul az arca a fájdalomtól. 

Gumikesztyűs kezemmel simogatom a haját. A haját, hogy ne érezze ijesztőnek ezt a rideg gumit. Így sem tudja talán, hogy hol van és mi is történik vele pontosan… Én sem tudom már követni az eseményeket.

Csak abban vagyok biztos, hogy élete utolsó csatáját vívja éppen, egy teljesen merev testbe zárva… 

Ő, aki mindig itt volt nekem🙏 Sosem éltem még nélküle… Hogy fog ez nekem menni? A nélküle létezés? Ha már ez a nyomorult maszk is fájdalmat tud okozni? Milyen puhány tudok lenni – fut át az agyamon. Inkább vele foglalkozz! Azért vagy itt!

Nézem az arcát. Ezernyi gesztus jelenik meg rajta. Nem tűnt fel eddig, hogy szavak nélkül is ennyire kifejező tud lenni. Pontosan értem őt. Nem, nem csak bebeszélem magamnak. Hanem valahogy tényleg értem. 

Elege van már ebből az egészből. Fájdalmasan kínlódva nyöszörög. Mintha könyörögve kérné, hogy hagyjuk már abba. Legyen végre vége.

Mondom a nevem, akkor próbálja kinyitni a szemét. Talán meg akar győződni róla, hogy tényleg én vagyok. Vagy csak nem ugrik be hirtelen, hogy ki is az a Csilla. Pár hónapja is volt néhány hét, amikor nem tudta pontosan megmondani. De aztán addig gyakoroltuk együtt, hogy helyreállt minden, és újra “megvolt” neki az emlék: a lánya vagyok. 

Ma már csak az egyikszemét sikerül kinyitnia. Egy rövid másodpercre talán. Aztán az is becsukódik. És úgy is marad. Nagyon szorosan becsukva… Tegnap még nézett rám félórán át. Ma már csak hallgat.

Nem gondoltam bele sosem, hogy egyszer talán majd így leszünk együtt😥 Mert semmi jel nem utalt rá.

Beteg volt, igen. Gyógyíthatatlan beteg. De jól beállított gyógyszerezéssel szintentartható – ahogy az orvosa mondta. Kedvelte azt a dokit. Mindig humorizált vele kicsit a vizsgálaton. Először mondott egy rossz választ, rezzenéstelen arccal, mert a mosolya már egy-két éve nem volt a régi. Majd mikor a doki furcsán nézett rá, akkor a maradék mosolyával odabökte: “csak vicceltem ám”. Pedig minden vizsgálat előtt úgy izgult. Hogy megint lesznek majd azok a kérdések, amikre nem mindig tudja már a választ. Ez nagyon zavarta…

Amit ez a doki mondott, az maga volt a Szentírás. Hiszen azt A Géza Doktor Úr mondta☝️Én is kedveltem, bő 6 éve jártunk már hozzá. Nagyon kiismerte anyu reakcióit a gyógyszerekre. Igazi profi.

Aztán az idősotthonban mégsem sikerült szinten tartani a szintentarthatót… Az idősotthonban, ahová azért ment, hogy vigyázzanak rá szakértő gondoskodással… Az első otthonból, ahová a saját lábán ment be, 3 hét után hoztuk el. Akkor már alig élt. De akkor még meg tudtuk menteni. Felerősítettük itthon. 2 hónap kemény és teljesen “szakképzetlen” ápolói munkájával. És persze Géza doki újbóli szakértelmével. 

Aztán jött a második otthon. Újabb gyógyszerezés módosítás. Ki tudja, miért?! Nála, akinél a kulcsmondat ez volt: “jól beállított gyógyszerezéssel szintentartható”☝️

És most itt fekszik előttem. Megpuszilni sem tudom már. Nem a maszk akadályoz, az nem érdekelne, amikor AZ UTOLSÓ pusziról van szó… De nem érem el az arcát az ágyrácstól. Álljak fel egy székre? Félek, hogy hozzáérek közben valamelyik csőhöz. Vagy bejön valaki, és elzavarnak, mert szabályt szegek. Leállítom ezt a gondolatmenetet is.

Marad a simogatás. Dupla gumikesztyűben. És csak nézem őt❤️

Örülök, hogy vele lehetek. Hogy nem kell teljesen egyedül végigcsinálnia. Persze ki tudja, mit hall belőlem. Megismeri-e még a nevem. De azért hátha – nyugtatom magam. 

Mondom neki, hogy mennyire szeretjük és hogy büszék vagyunk rá, hogy ilyen keményen küzd. Nem érti, miért mondom. Hiszen ez számára mindig is természetes volt. Nem szerette, ha szeretésről beszéltünk. Azt érezni kell, nem mondogatni – mondta mindig. És ő valahogy tényleg mindig éreztetni tudta szavak nélkül is❤️ 

Hát persze, hogy küzdök, mi mást tehetnék ide, az ágyba “zárva”? – beszédes az arca. De aztán belemerül egy újabb fájdalomba. 

Kavarognak a gondolataim. Mit mondhatnék még neki? Beszéljek? – kérdezem. Inkább ne – “nyafogja” erőtlenül a hangja. 

Akkor csak hallgatok. És egyszerre elfogynak végre a fejemből a kavargó gondolatok.

Csak mi ketten vagyunk. 

Együtt.

Hosszú perceken át. 

Majd újra a gondolatok… Bárcsak visszatekerhetném az időt pár hónappal. Bárcsak találtunk volna más megoldást, mint az idősotthon. Ő még unokázni szeretett volna. És testileg teljesen egészséges is volt ehhez. 

Szakszerű ápolásra van szüksége, mondták. Ezen a helyen értenek az ő betegségéhez. Na, igen… 

8 hét telt el a beköltözés óta. És itt ülök a halálos ágyánál😥

Most kicsit mintha kevésbé nyöszörögne. Tud végre pihenni talán? Aztán megint jön a kínzó fájdalom az arcára. Micsoda dolgokat élhet most át?! És mennyire erős még mindig! Hatalmas tisztelettel és iszonyú sajnálattal nézek rá❤️ Gyötör a tehetetlenség és a düh😥 

Nem kell már küzdened, megtettél már tényleg mindent, most csak pihenj – mondom neki. Átfutott az arcán valami megkönnyebbülés-szerű, mintha azt kérdezné: Tényleg így gondolod? Mert neked elhiszem. Pihenek akkor…

Az utóbbi években annyiszor kérte a tanácsomat, amikor már úgy érezte, hogy nem forognak a fejében azok a bizonyos kerekek. Mindig furcsálottam, hogy engem kérdez. De persze nagyon jól is esett. Hogy így bízik bennem. Mintha tudnék neki bármit is segíteni az én kis egyszerű tanácsaimmal. Az ő élettapasztalatához képest hol vagyok én, hogy tanácsot adjak neki?! Mégis általában megfogadta, amiket mondtam. Megköszönte, hogy ez neki eszébe sem jutott “valamiért”. A mostani “tanácsom” is mintha kifejezetten megnyutgatta volna. Na, tényleg! Ez lesz a jó megoldás!

És éreztem, ahogy a kezem alatt lassan mély álomba merül. 

Elköszöntem tőle. 

Örökre.

Az én Picike Anyucimtól. Ahogy gyerekkoromban hívtuk.

De ekkor még hátra volt neki az az igazán kemény menet. 

A legutolsó.

Tizenvalahány óra. 

Hogy újra találkozhasson Apuval❤️

GyuMiCsiVi "filozófiája"

Az írás az én pszichológusom. Elsődleges célom vele tehát csupán az, hogy én jobban érezzem magam általa. Nem akarok népszerűen írni. Inkább csak kifejezően. Hogy később visszanézve is pontosan fel tudjam idézni azokat a pillanatokat és érzéseket, amiket ezekben a sztorikban átéltem. 

GyuMiCsiVi CSILLAnatok

GyuMiCsiVi szocializálódik:

GyuMiCsiVi videós CSILLAnatai:

Érdekel a következő CSILLAnatom?

Minden tartalom GyuMiCsiVi sajátja, vagy forrásmegjelöléssel közzétett. Ha tetszik, kérlek oszd meg, de ne másold. Kösziii🙂
Share on facebook
Share on twitter
Share on email